Vannak formák, amelyek mintha az emberiség kollektív emlékezetében keletkeztek volna. Ilyenek a piramisok is. Két, egymástól független kultúra, évezredekkel és földrészekkel elválasztva, mégis ugyanarra az alapformára építette a legfontosabb struktúráit. Egyiptom és Mesoamerika, a világ két vége. De vajon mi a különbség a két kontinens piramisai között?
A prekolumbián művészet (Kr. e. 2000 – Kr. u. 1500-ig a spanyol hódításig)
A „prekolumbián” kifejezés minden olyan kultúrát takar, amely Amerika földjén virágzott Kolumbusz érkezése előtt – beleértve az olmékokat, majákat, aztékokat, inkákat és más őslakos népeket. Művészetük rendkívül gazdag: az építészet, a kerámia, a szobrászat és a textilművesség mind-mind szakrális, mitikus és társadalmi szerepet töltött be.
Ezek a civilizációk nem pusztán technikai tudásukkal tűntek ki, hanem azzal is, ahogyan a természet ciklikusságát, az istenek világát és az emberi élet ritmusát a műalkotásokban foglalták.
A prekolumbián művészet gazdagsága még ma is lenyűgöző.
A piramisok – például a Teotihuacan vagy a Palenque – lépcsőzetes formákkal felfelé nyitottak, tetején szentéllyel. Ezek nem sírhelyek, hanem aktív színterei voltak a rituáléknak: papok és papnők másztak fel a tetejükre, hogy ott füstölőt égetve, vagy éppen emberáldozattal közvetítsenek az istenek felé.
A Nap piramisa, vagyis a Kukulkan-piramis (más néven El Castillo) egy lépcsős maja piramis, amely Chichén Itzá régészeti lelőhelyén található Mexikó Yucatán-félszigetén. Körülbelül 30 méter magas, négy oldalán egy-egy lépcsősor vezet a tetejére, és összesen 365 lépcsőfokból áll, ami az év napjainak számát jelképezi. A piramis jellegzetes, szabályos, négyzet alapú lépcsős szerkezetű, tetején egy kis templom található.
Ezzel szemben az egyiptomi piramisok – például a híres Gízai háromság (Kr. e. 2700 – Kr. e. 2200 között épültek) – a fáraók halotti templomai voltak. Zárt formájú, azaz a belsejükben található a sírkamra. Kívülről sima, csúcsos szerkezetűek, amelyek az örökkévalóságba mutatnak. Az építészetük lefelé és felfelé egyszerre sugall mélységet: a belső kamrák sötétje és a csúcs fénybe törése a túlvilág ígéretét hordozta.
Gízai piramisok – ezen a vázlaton látható a három különböző méretű, egymás mögött álló piramis – Kheopsz, Khephrén, Mükerinosz fáraók építtették
Beke László gondolatai a forma és funkció kapcsolatáról
A Műalkotások elemzése című könyvében rávilágít arra, hogy „a forma sohasem puszta külsőség, hanem mindig jelentéssel telített szerkezet” (Beke, 1977). Ez a gondolat különösen jól illik a piramisokra – mindkét kultúrában a forma a vallásos világkép kifejeződése volt. Az egyiptomi sima oldalú piramis az égbe nyúló sugár formáját idézi, míg a maja piramisok lépcsői a szimbolikus felemelkedés útját jelenítik meg.
Beke kiemeli: „egy műalkotás értelmezéséhez mindig ismerni kell annak kulturális kontextusát”. Ezért nem érdemes pusztán formai hasonlóságokat keresni, hanem a mögöttük húzódó világképet is érdemes feltárni.
És ez nem csak formai különbség.
„A tér nemcsak befoglalja az alkotást, hanem jelentésének hordozója is lehet.”
A piramis tehát nem pusztán építészeti bravúr, hanem világkép: az egyiptomi kultúra örök, statikus és hierarchikus; a prekolumbián ciklikus, változó és aktív.
Ez a különbség visszaköszön mindenben – az anyaghasználatban, a motívumokban, a tér-idő felfogásban is. Az egyiptomi fáraók örökké akartak élni. A maja naptár szerint viszont az idő újra és újra születik, és az ember dolga az, hogy részt vegyen ebben a kozmikus körforgásban.
Abu Szimbel-i templomegyüttes – Ramszesz-templom monumentális homlokzatát négy, ülő fáraót ábrázoló óriásszobor uralja – mind II. Ramszesz alakját jeleníti meg, akik az isteni hatalom és az örökkévalóság őrszobraiként őrzik a templom bejáratát, mely a nap sugaraitól évente kétszer pontosan megvilágított szentélybe vezet.
Örökség vagy rejtély?
Ezek a piramisok nemcsak múltbéli építmények. Mert még ma is állnak. A Gízai nagy piramis ma is őrzi a fáraó nyugalmát. A Teotihuacan csúcsára még ma is felkapaszkodhatnak a látogatók – és talán kereshetnek valamit, amit nem lehet elmondani, csak érezni.
Ókori egyiptomi szkarabeusz amulett – ez a gazdagon díszített ékszer egy egyiptomi mellvért (pektorálé), amelyet a halott mellkasára helyeztek védelmi és vallási céllal, a nap újjászületésének és az isteni védelemnek a jelképeként.
A kérdés talán nem az, hogy miért hasonlítanak a piramisok a világ két végén, a kérdés inkább az, hogy milyen kapcsolat lehet az emberi tudatosság és tudattalan között, ami miatt időről időre ezt a formát alkotják meg?
Alánlott linkek:
Britannica
World History Encyclopedia
Khan Academy
A rajzillusztrációk saját kézzel készültek.
