Történelmi távlatokban vizsgálva a művészettörténetet, szembetűnő, hogy a női alkotók nevével csak elvétve találkozunk. A képtárak falain, a tankönyvekben, az elismert mesterek között szinte kizárólag férfiakat találunk. Azt sugallják, mintha a művészet történetét egyedül férfiak formálták volna. De vajon valóban így volt?
A valóság ennél sokkal összetettebb. A történelem folyamán a nőknek hosszú évszázadokon át nem volt joguk tanulni, alkotni és kiállítani. Nem járhattak akadémiákra, nem festhettek férfi aktot, ami a klasszikus művészképzés alapja volt. Társadalmi szerepük a családra, a magánéletre korlátozódott, és ha valaki mégis az alkotást választotta, gyakran csak apja, férje vagy testvére műtermében, annak neve alatt alkothatott. Műalkotásuk név nélkül, vagy férfi álnéven maradt fenn.
Mégis, minden korszakban voltak nők, akik a korlátok ellenére is alkottak. Akik nemcsak tehetségesek voltak, hanem kitartóak, újítók, merészek. A kései reneszánsz időszaktól kezdve, a barokkon át egészen a modernizmusig, olyan női művészek tűnnek fel, mint Sofonisba Anguissola, Artemisia Gentileschi, Angelica Kauffman, Berthe Morisot, Suzanne Valadon vagy Lee Krasner – hogy csak néhányukat említsek. De munkájukat vagy középszerűnek, érzelgősnek minősítették, vagy egyszerűen mellékessé tették a férfi művészek mellett.
Ahogy Flavia Frigeri Művész_nők című könyvében is olvashatjuk;
Nem azért nem voltak női mesterek, mert a nők ne lettek volna ugyanolyan tehetségesek, mint a férfiak, hanem mert a patriarchális rendszer, az előítéletek és az intézményi akadályok elvették tőlük a lehetőséget. A női tehetségnek gyakran nem volt tér, ahol kibontakozhatott volna.
A Guerrilla Girls nevű feminista művészkollektíva 1985 óta éppen erre hívja fel a figyelmet. Provokatív plakátjaikon, performanszaikon keresztül arra kérdésre keresik a választ: miért van olyan kevés női művész a múzeumokban, miközben a meztelen női testek aránya aránytalanul magas. Az észerűtlenség, amit ezek a performanszok lelepleznek, ma is ugyanolyan aktuális.
Ez az oldal azokról a nőkről fog szólni, akikre a művészettörténet alig vagy egyáltalán nem emlékszik. Azokról, akik a kirekesztettség ellenére alkottak, akik megkérdőjelezték a normákat. Őket fogom visszahívni a feledésből. Nem restaurált idolokat keresek, hanem valódi küzdelmeket, nehézségeket átélt alkotókat, akik inspirálhatnak – nem csak művészetileg, hanem emberileg is.
Ez a portrésorozat az Ő történeteikről fog szólni. Mert ideje, hogy megnevezzük őket. Hogy még közelebb érezzem magam hozzájuk, egy-egy alkotásukat vagy önarcképüket én magam is el fogom készíteni.
Ennek a sorozatnak az inspirációját Fodor Marcsi újságíró és művészettörténész, „Női festőművészek, akiket muszáj lenne ismerni” című cikke adta.
Kiemelt kép: The Sorrow of Telemachus – Angelika Kauffmann festmény – részlet